A Szabadság Temesváron született
(emlékezés a forradalom 15. évfordulóján)
A forradalmak szenvedéssel, keserűséggel telt Életkelyhek kicsordulásából fakadnak.
Az 1989-ben Temesváron kitört forradalom az egész román nép és az itt élő magyar, német, zsidó, horvát, szerb, cigány, bulgár, lengyel, orosz és más itt élő kisebbségek forradalma volt. Megmásíthatatlan tény azonban az, hogy a Tőkés László, református lelkipásztor Életkelyhe, a református presbiterek, Református egyházközösség tagjainak életkelyhe volt akkoriban a legjobban megtelve.
A keserűség, a kétségbeesés jajszavai az egekig szálltak és a Temesváron élő igaz emberek lelkét megérintve hősi egységbe toborozta őket. Nemzetiségre, vallásra való tekintet nélkül. Ahhoz, hogy az emberek az erkölcsi magatartásnak ilyen magas fokára jussanak, azt mindig az előzmények szabják meg.
Ha jó a kezdet, akkor a végnek is jónak kell lennie. Már pedig itt Temesváron nagyon jó volt a kezdet. 1986-tól egy igaz embert, egy aranyszavú prédikátort kapott a Temesvári Református Egyház. Vasárnapi beszédeinek vezércsillaga a különböző népek, különböző vallású emberek egymásiránti szeretete volt. Szavainak hatására hétről-hétre nőtt a templomban a hívek serege. Az ifjúságot is a templomba toborozta, jó hatású vallásos műsorokra tanította őket. Gyakran ökumenikus istentiszteleteket is tartott, és sokszor megtörtént az is, hogy a református templomi gyülekezet nagy része más vallású, más nemzetiségű emberek voltak. A különböző vallású emberek közötti harmóniát megteremteni, mint ahogy azt Tőkes László lelkipásztor úr megteremtette csak nagyon kevés lelkésznek sikerül a világon. Ezt már Ceausescu elnök, és a kommunista hatalom nem bírta elviselni.
A román nép és az országban élő kisebbségek már évekkel a temesvári forradalom előtt is gondolták, hogy az a politikus, aki porig alázza népének emberi méltóságát a személyi kultusza martalékainak szánja őket. Aki a kisebbségektől mindent elvesz, amiért élni érdemes, aki minden elképzelhető jót, és kiváltságot csakis magának akar, az előbb-utóbb mindenét elveszíti. Ezt a jövő be is bizonyította. Nem volt neki elég, hogy a kisebbségek minden emberi jogait elvette, a magyar kisebbséget még meg is rágalmazta. 1987 tavaszán nagygyűlést rendezett, ahol meghazudtolta "Erdély története" című Budapesten megjelent monográfiát. Ezzel nem csak az itt élő magyar kisebbség, de az egész magyarság történelmét is megrövidítette. A legborzasztóbb az volt, hogy a magyar kisebbséget rávette arra, hogy a saját vértestvéreit, saját történelmét is meghazudtolja. De a legvisszataszítóbb az volt, hogy utána tapsolnia is kellett hozzá.
Utolsó mentsvárunkban, a templomunkban sem imádkozhattunk nyugodtan, mert Tőkés László lelkipásztor és családja zaklatásával, a presbiterek és a hívek zaklatásával, fölborította a templomra és az igére áhítozó lelkek nyugalmát, megkérdőjelezve ezzel, az imádsághoz, vallásunkhoz való jogunkat is. És ez volt az az utolsó csöpp, amely a színültig telt Életkelyhekből kicsordult.
A templomba járó emberek, és mások is egyszer csak észrevették, hogy a parókia mind jobban és jobban, egy ostromlott várhoz kezd hasonlítani. A kommunizmus kényszerzubbonyának sötétségében a zseniális magatartású, hűséges lelkipásztor otthona lassan egy messzire világító, fényességes pont lett az emberek szemében, amelyet védeni kell, hogy sokáig világoljon még a soknemzetiségű város, Temesvár egén.
A csodának meg kellett történnie. December 15-én Tőkés Lászlót és családját védő presbiterekhez és a református hívekhez egy emberként csatlakoztak, az utcán összegyűlt szolidáris emberek. Kezük összefonódó láncolatával elindultak megmenteni egy magyar református lelkészt, és családját. Otthonát és templomát, a presbitereket és a híveket. Ez a gyönyörű emberi gesztus, már magában hordta a jutalmát, mert ez indította el őket azon az úton melynek végén a szabadság várta őket és a román népet. A magyarok felé tett első igaz emberséges lépésükre csillagként világolt fel lelkükben egy gondolat, talán csak egy érzés:
"Ha síkra szálltunk a Magyarokért, szálljunk síkra magunkért is, a román népért."
Ez a gondolat a szolidáris emberekből hősöket csinált. Tüntetők serege lepte el Temesvár utcáit. Szembeszálltak a rendőrökkel, a katonákkal.
December 16-án éjszaka 3 óra felé, a mi lakásunk előtt is elvonult egy jelszavakat kiáltozó csoport. A lelkes emberek hangjától zengett az utca.
"Le a kommunizmussal! Le Ceausescuval! Éljen a demokrácia! Mi vagyunk a nép!"
Nekem is a tüntetők mellett a helyem, gondoltam és izgatottan, sietve magamra kaptam ruháimat.
Az ajtóban a férjem elébem állt. Nem akart kiengedni. Én kitéptem magam a karjai közül és az utcára siettem. Már nem láttam egy tüntetőt sem, és a hangjukat se hallottam. Ahogy a Brândusei utca és a Timis utca kereszteződéséhez értem, katonaság állta el az utamat. Megálltam előttük és megkérdeztem:
- Hol van a nép?
Durván rám támadtak, hogy menjek haza az unokámhoz! Egy magas növésű katona az öklével olyan erősen mellbe vágott, hogy megtántorodtam utána még hetekig fájt az ütés helye. Egy másik katona azt mondta:
-"Hagyja a fiataloknak a tüntetést!"
Kérdezték merre lakom, a Torontál út felé mutattam, erre elengedtek. Fájt a mellem, a lábam, de még jobban fájt, hogy nem is sejtettem merre keressem a tüntetőket. Amint a Timis utca és a Torontál út sarkára értem, Megdöbbentő jelenetnek lettem a tanúja. Abban a pillanatban dobtak be egy embert az ott álló autóba. Egy ember a karját fogta, egy másik a lábát, a harmadik ember segített nekik és bezárta az autó ajtaját. Szerencsére engem nem vettek észre, és sietve tovább mentem. Egy perc múlva az autó elhaladt mellettem a központ irányába. Nem tudtam megállapítani, hogy katonák, vagy rendőrök voltak e. A tehetetlenség szégyenével a lelkemben, a Dácsia piac felé siettem. Reméltem, hogy ott fogok találni tüntetőket, és figyelmeztetem őket, hogy a közelben katonaság van, és ha sejtelmem nem csal rendőrség is.
A Dácsia piac sarkánál is állt egy kocsi, és ott is hasonló jelenetet kellett látnom. Egy lépcsőházból pont akkor hozott ki egy fiút két rendőr. A kocsiba dobták, mint egy zsákot. Dermedten álltam, se szólni se mozdulni nem tudtam. A harmadik rendőr rámordított:
-"Menjen haza, mert magát is elvisszük!"
A kétségbeesés könnyei égették a szememet, mert láttam, hogy tehetetlen vagyok. Rettenetes lelki állapotban az óvoda felé siettem, és kimentem a George Lázar útra. Úgy éreztem kötelességem, hogy tovább keressem őket és megmondjam nekik, hogy milyen veszedelemben vannak. Benéztem a mellékutcákba és a kapualjakba is, de sehol nem találtam őket.
Amikor már úgy éreztem, hogy csak annyi erőm van, hogy hazamenjek visszafelé indultam a 4-es villamos vonalánál. Újra a Dácsia-piac Timis-utcai részére értem. Ott is a katonaság állta el az utat. Akkor már úgy tele voltam keserűséggel, hogy nem bírtam tovább hallgatni. Megálltam a katonákkal szemben, és azt kiáltottam nekik: -a népet védjék, ne Ceausescut!
Nem szóltak egy szót se, némán néztek rám. Nem bántottak többé pedig lehet, hogy ugyanazok a katonák voltak, akik először megállítottak. A szörnyű bolyongásom az éjszakában csak 5 óráig tartott, de úgy össze voltam törve testben-lélekben , hogy úgy tűnt nekem, megjártam a poklot. Nem egyedül, mert velem volt a Mindenható Isten. Neki köszönöm, hogy újra otthon lehettem az én kis családommal.
17-én nagyon nagy szükség volt rám otthon. A férjem nagyon rosszul volt, de nem engedte, hogy mentőt hívjak. A vőm is elhozta hozzánk a leányomat és a 7 hónapos kis unokámat. Azt akarta, hogy nálunk maradjanak, amíg rendeződik a helyzet. Amíg róluk gondoskodtam, és a férjemet ápoltam, kértem és kaptam is híreket Tőkés Lászlóról és családjáról s a városban történtekről.
"A Református presbitereket és a hozzájuk szegődött embereket rendőrtámadás érte. Ők nem ijedtek meg, továbbra is kitartottak lelkipásztoruk mellett. A templom bejárata előtt összegyűlt tömeget is el akarták távolítani. Ők többször is visszafoglalták az utcát. Tőkés László tiszteletes urat is megverték, és Menyőbe vitték a családjával együtt. Forradalmi láz áradt végig a Mária tértől az Aradi útig és egész Temesváron. A tűzoltók vízsugarakkal akarták szétoszlatni a tüntetőket, de ők a hídról a Bégába dobták a tűzoltókocsit. Vak tölténnyel lőttek rájuk, de ők hősiesen megrohamozták a megyeházát és a pártházat. Az ablakokon kidobálták a diktátor képeit és könyveit majd meggyújtották. Két katonai kamiont is meggyújtottak, akkor tankokkal jöttek rájuk. Az Opera téren egy nőt eltapostak, erre a tüntetők benzines üvegekkel meggyújtották a tankot. A rendőrök parancsot kaptak, hogy lőjenek. Az Opera téren sok a halott és a sebesült. Nagyon sok embert letartóztattak."
Kétségbe estem. Az a gondolat gyötört, hogy nagyon sok ártatlan ember fog még meghalni ebben a forradalomban, mert én forradalomnak éreztem, nem népfelkelésnek. Az életemet is odaadtam volna, ha a diktátor leváltása további vérontás nélkül történik meg. Reggelenként a kis családomnak kenyeret és tejet kellett hozzak. Ez adta az ötletet, hogy megírok egy levelet a katonáknak és amikor megyek vásárolni az első katonának akivel találkozom odaadom. Éjszaka megírtam a levelet valahogy így:
Embertársaim, Katonák!
A krisztusi szeretetre kérlek benneteket, csináltassatok 100 db. Léckeretet, úgy, hogy beleférjen egy aktatáskába. Erre a keretre tegyetek egy táblát a köv. Jelszavakkal: Le a kommunizmussal, le Ceausescuval.!
A keret másik oldalára tegyetek egy Ceausescu képet. Vigyétek ezeket Bucarestbe minden feltűnőséget elkerülve. Ott egy katona menjen el a televízióhoz, hogy jöjjenek arra a helyre ahol a diktátor fog beszélni a néphez. Közvetítsék majd azt a jelenetet amikor Ceausescu képét letépik és a jelszavak láthatóvá vállnak. Tudja meg ország, világ, hogy a román nép nem akarja tovább a kommunizmust és Ceausescu leváltását akarja.
Katonák embertestvéreim! Álljatok a nép mellé, ne toljátok tovább rabtartótok szekerét. Az egész román nép mindenütt mellettetek fog állni. Közeledik a karácsony, tegyetek meg mindent, hogy azon a napon a betlehemi csillag mellett ragyogjon fel végre a román nép és az itt élő kisebbségek legragyogóbb szabadság csillaga.
A krisztusi szeretet hatalma legyen nemes harcotokkal, legyen ezzel az oly sokat szenvedett néppel.
Tisztelettel: Pintye Katalin
Reggel 6-kor elindultam a levéllel és amíg végigmentem a Brindusei utcán kerestem egy katonát akinek átadhassam, de az egész utca üres volt. Sorba álltam a tejért és amikor már majdnem a pultnál voltam eszembe jutott, hogy hazafele is megtörténhet, hogy senkivel se fogok találkozni. Odaadtam az előttem álló jólöltözött férfinak. Soha se láttam őt és azután se, de én nagy reményeket fűztem hozzá. Gondoltam megfogja érteni a levelemből, hogy milyen sürgős a kézbesítése, és azt is hogy emberszeretetem és a jószándék iratta velem. A magyar református lelkipásztorunkért síkraszállt román és sok más nemzetiségű emberek iránt is olyan nagy hálát éreztem, hogy minden erőmből védeni akartam őket. Nem utolsó sorban három unokámért is.
Gyötrelmes napok és éjszakák következtek. Hallottuk a fegyver ropogást, a központ felől. Jöttek a hírek a sok ártatlan ember haláláról, eltűnéséről.
"A Neptun hídnál és a szabadságtéren sok a halott."
"A Giroc-i úton is lövik a gyári munkásokat és az egyetemistákat."
"A Bega vízén Ceausescu képei úsznak"
"A halottakat elviszik nem tudni hová..."
Sirattam a hősöket, akik mindannyiunkért áldozták életüket, még is huligánoknak akarták őket feltüntetni.
Huszadikán délben a lakásunk előtt egy férfi azt kiáltotta:
"A katonaság mellénk állt, gyertek emberek az Opera térre. A kommunizmus és Ceausescu ellen kell tüntessünk”.
A férjemet, a családomat elrendeztem majd akaratuk ellenére du. 5 órakor az opera térre indultam. Mások is jöttek mellettem és egymástól kérdezték:
"Hihetjük e, hogy nem fognak ránk lőni?"
De azért mentek tovább és én is velük. Út közben egy tankot láttunk katonákkal. Két ember felmászott hozzájuk és azt mondták:
"Erőszak nélkül" -és megölelték a katonákat.
Hat óra felé járt, amikor a zsúfolásig telt Operatérre értem. Az Opera balkonján az Ideiglenes Tanács és a Román Demokrata Front gyűlt össze. Beszéltek a néphez jelszavakat kiáltottak és mi is velük.
"Le a zsarnokkal! Éljen a demokrácia! Erőszak nélkül! Nem vagyunk huligánok, mi vagyunk a Nép! "
Egy fiatal nő égő gyertyát tett a kezembe az ő kezében is volt és sok másnak is. A hősök emlékére gyújtották a gyertyákat, a jelszavakat pedig az élőkért a jövő nemzedékéért kiáltották. A sötét decemberi estében a gyertyák lángjai kis csillagokként világítottak. Magasztosan szép volt, de a legszebb a "remény csillaga" volt melyet minden ember szemében látni véltem.
Amíg ülőhelyet kerestem sok helyen a nép közé vegyültem. Egy se hasonlított a huligánokhoz. Komoly, elszánt arccal kifogástalan magatartással álltak ott az emberek, és lelkesen kiáltották, és én is velük:
"Mi vagyunk a nép, nem vagyunk huligánok!"
Bizony nem, erről személyesen is meggyőződtem, és nagyon jól esett hozzájuk tartozni azon az éjszakán.
Egyszer csak elterjedt a hír, hogy a Pártházhoz kell menjünk és ott Ceausescu első miniszterének, Dascalescunak oda kell adjuk a Nép 10 pontból álló, követelését amelyben a Ceausescu lemondatása is szerepelt.
Felsorakoztunk és elindultunk a Pártház felé. Az egész utca zengett a hangos jelszavainktól. Mire a pártházhoz értünk már olyan állapotban voltam, hogy egy kedves lány, aki a közelben lakott a bátyjával hozatott nekem egy kisszéket. Kicsit pihentem, majd amikor a nép letérdelt én is letérdeltem, ha felállt én is felálltam. A térdeplésnél megesküdtünk, hogy: "Esküszünk nem megyünk el innét. "
Fölemelő pillanat volt úgy éreztem ez az eskü összeköt bennünket. A jelszavakat kiáltozó tüntetők serege állhatatosan várt, hogy a diktátor minisztere kijöjjön a Pártházból, de az órák teltek és nem jött ki senki. Ekkor elterjedt a hír, hogy reggel 7 kor fog kijönni és akkor fogják odaadni neki, a Nép követelését.
Ekkor kijelentették, hogy reggel 6-ig vissza kell menni az Opera térre, mert a balkonról tudatják a néppel, hogy mik történnek Bukarestben és más városokban. Nem tudtam velük menni, mert már akkor a fáradtságtól és a hidegtől egészen meggémberedtem. Talán 50-en maradtunk a Pártháznál és nemsokára egy kocsi érkezett, katonák ugráltak le róla. Egy lány mellettem rémülten súgta: " Mos lelőnek bennünket".
A napokban lezajlott borzalmas események emlékével és annak a tudatával, hogy Bucarestben és más városokban még folynak a harcok nagyon megijedtem. Dermedt mozdulatlanságban álltunk, de a vérfagyasztó perceknek nemsokára vége szakadt. A katonák amilyen váratlanul jöttek, olyan hirtelen el is mentek. Hogy a csoport többi tagjai mit éreztek nem tudom, de hogy az a leány és én életünk legnagyobb rémületét éltük át az biztos.
Az embereknek hamar megjött a szavuk, és nemsokára már megnyugodva ették azt a friss kenyeret, amit egy autóból osztogattak a tüntetőknek. Én is rágni kezdtem és odadőltem a Pártház bejáratánál a falhoz. Reszketett minden részem, nagyon elesettnek éreztem magam. Ezt észrevette egy kedves román nő és felkarolt engem. Támogatásának köszönhetően nemsokára már a lakásán voltunk. Egy lavór melegvízbe tette a lábamat és pár perc múlva meleg teával és szendviccsel kínált. Kezdtem jobban lenni és vissza akartam menni a pártházhoz, mert már 6 óra volt. De a drága Doamna nem engedett, ágyba parancsolt és meleg takarókat rakott rám. Nem sokat pihenhettünk, mert nekem görcs állt a lábamba. Ezt a szörnyű kínt még soha se éreztem. Hangos jajgatásba fakadtam, mire a jószívű Doamna rémülten befutott hozzám. Megmaszírozott, mire elcsitultak kínjaim. Mindketten kimerültünk, és visszafeküdtünk az ágyba. Csak tíz óra körül tudtam talpra állni. Akkor hálás szívvel megköszöntem a jóságos asszony életmentő segítségét és haza indultam.
Életem legfeledhetetlenebb éjszakája után beteg lettem. Férjem mellett magamat is ápolnom kellett. A legkisebbik unokámat a lányom hazavitte, de nem messze tőlünk ott lakott a menyem a két nagyobbik unokámmal. Amikor jobban lettem velük is kellett törődjek. Az apjuk az én fiam azokhoz a reformátusokhoz tartozott, akik bátran kiálltak Tőkés László mellett. A rendőri zaklatások elől a fiam életét kockáztatva Magyarországra menekült. Ez volt az oka, hogy nem tudtam már többé részt venni a közérdekű rendezvényen se.
Amikor Tőkés László lelkipásztor visszajött Menyőből, és az első istentiszteletét tartotta akkor én is részt vehettem a csodálatos ünnepségen. A szabadságát kivívott Nép megtöltötte a templomot és a bejárat előtt is tele volt az utca örvendező emberekkel. A gyönyörű templomi prédikáció után, a hős lelkipásztornak az utca emberéhez a Néphez is volt egy pár hálából fakadó köszönő szava. Ott álltunk a kapu előtt és egy valósággá vált mesejelenetben gyönyörködhettünk. A jó megkapta jutalmát. A mesebeli garabonciásnak varázslatos tevékenységéért vállára helyeztek egy varázslatosan szép palástot. Mindenki örült, mindenki tapsolt már csak azért is, mert azoknak a mesésen nagy dolgoknak, amelyek Tőkés László lelkipásztor hatására történtek Temesváron, azoknak a történéseknek minden Temesvári ember részese lehetett. A lelkipásztor úr is bizonyára úgy érezte, hogy már csak ezét az egy megvalósult pillanatért érdemes volt megszületnie, érdemes volt bátornak és hűségesnek lennie.
Forradalmi emlékeim lejegyzését azzal a történettel szeretném zárni, amelyet a December 15 -i Forradalom napjaiban hallottam.
"Az Opera téren a tüntetőkhöz csatlakozott két álldott állapotban lévő asszony. Szívük alatt egy-egy kicsiny Életvirág nyiladozott. Izgalmukban megszülték gyermeküket: a forradalom Viktóriáját és Viktorát. Az egyik az Opera haljában, a másik a Katedrális előtt született egy zászlón."
A Szent Forradalom jelképe nem is lehet szebb, mint ez a két Élet, mert ott születtek ahol a hősök vére folyt. Viktória és Viktor a győzelem hírnökei lettek. Adja Isten, hogy amint a szülőket a gyermekeikkel a Szeretet Szivárvány hídja köti össze, ugyanúgy kösse össze Románia soknemzetiségű, sokvallású népét is mindörökké.
Temesvár, 2004.12.15. Pintye Katalin (Ref.Nőszövetség tagja)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Csodalatosan magasztos erzesektol atitatott igazi hos ,forradalmi beszamolo! buszkek lehetunk Ra!