Nagy izgalommal készülődtünk erre a nagy napra!

Tomy is hazautazott Kolozsvárról mar pénteken 21.- én. Azon az éjjelen nem sokat aludtam... csak forgolódtam és gondoltam a mi drága Memykénkre, hogy Ő mennyire boldog lett volna, ha újrahonosítják, s magyar állampolgárként élhetett volna, akar még egy napot is..

Eszembe jut sokszor az az idő, amikor Zilahon kisgyerekként éltem át azokat a fájdalmas együttléteket, amikor Édesanyám sírt, néha zokogott a honvágytól, a Mamika utáni vágytól való fájdalmában. Mint kislány nem tudtam mást tenni, mint vigasztalni próbáltam, de sokszor nagyon nehezen lehetett megnyugtatni.

Ezek a fájdalmas percek nekem örökké beleivódtak lelkembe, s mar akkor gyerekkent ereztem, hogy ez a szétválasztott nemzet, szétszakított családok, ugye nagyon fájdalmas dolog. Sokszor imádkoztam a Jóistenkéhez, hogy Édesanyám lehessen boldogabb s nehogy megbetegedjen bánatában,  s a mi kis  családunk örülhessen egymásnak még nagyon sokáig.

Igazából csak felnőttként értettem meg mit jelent Trianon, milyen nagy veszteség ez a magyar népnek, a magyar nemzetnek es mennyi traumát kell elszenvednie még a mai napig is a határontúli nemzetrésznek.

Reggel korán indultunk esőben Hódmezővásárhelyre. Időben odaértünk. Regisztráltuk magunkat aztán 10 órakor kezdődött az ünnepség a forradalom emlékére.

Egy dandárezred előtt gyűltünk össze, több mint 400 határontúli magyar. Részt vettünk az ünnepségen, s köszöntőket hallgattunk, amiket hozzánk intéztek, nagy tisztellettel es szeretettel. A himnuszunk és a szózat után elmondtuk az állampolgársági esküt. Közben az eső elállt már, csak épp a szemeim maradtak nedvesek a meghatottságtól.

Ezt követően meghívtak mindannyiunkat a Fekete Sas vendéglőbe, ahol a Honosítási Emléklapokat adták át, személyesen egyenként . ...szívélyesen és szeretettel gratuláltak mindenkinek. Aztán pedig egy fejedelmi ebéddel is megvendégeltek bennünket. Mint a királyok éreztük magunkat, fenségesen, végre igazi magyarnak.

Ilyen szívélyes, szeretetteljes vendéglátásban nemigen volt még részünk eddig hivatalos helyen. Ezúton lettünk tiszteletbeli polgárai Hódmezővásárhelynek, ennek a kis vendégszerető, befogadó mezővárosnak.

Számomra ez volt életem legszebb és legboldogabb lelki elégtétele, a sok kirekesztés és szenvedés után!

Eskütételem azért is, fontos mert ebből szegény Memykénk kimaradt, mert ő már nem érhette meg ezt a lehetőséget.

Borzasztó, hogy édesanyánk aki 1930 ban született Sátoraljaújhelyen, magyar állampolgárságától megfosztottan élte le életét Erdélyben.

Temesvár, 2012. okt.23.                                    Katalin Kuhn

                                                                                                *