emlékvers:

Hatalmas sík mező, és körötte domb,

A virágok közt ezernyi méhecske dong.

Csipp-csöpp, lics-locs csurdogáló víz,

Csobogása egyre csalogatóbban hív.

Ni, egy kis csermely, mint ér, kicsi patak,

Csacsogó vize táplál egy szép nagy tavat.

Harmatos fűben gázolok a kis csurgó mentén,

Szikrázó nap sugara csillog a víz tükrén.

Gyönyörködöm a halkan zizegő csöndben,

A szépségesen hallgató méla, halk neszben,

S a pillangó röptén, mely ide-oda száll.

A hegyek alján mélyen, ott ül a homály.

A köd homálya eltakarja az apró völgyeket,

Mint öreg fák lombja a megpihenő hölgyeket.

Kik tőlem pár méterre kosarat bontanak,

Piknikezni hívva pipázó, csevegő urakat.

Festményekre illőn csodálatos e táj,

Amott legel egy hosszúgyapjas nyáj.

Távolban kéklő havas tetejű hegyormok,

Mellettem egy vén kutya békára mormog.

Indulni kéne vissza, haza már,

Édesanyám friss kaláccsal vár.

Szinte hallom hangját,- alig érkezett,

S odakint szaladgál, mint egy gépezet.

Leültet, megvendégel meleg kaláccsal

Megkérdezi, a mai nap merre jártam.

Áhítattal majszolva kedvenc desszertem,

Közbe mesélem Néki délutános élményem.

El kell mondanom a sok szép látnivalót

Mivel túl sokat dolgozik szívvel-lélekkel

Neki nem jut ki a csodás sétákból, de

Sosem panaszkodik, hogy lábával szenved.

       Győr,2012.nov.                                   * pitakor